Kálvinista Róma

B. Orosz István első kiadványa szorosan kötődik a művészethez és lakhelyéhez, Debrecenhez. A 2009-ben megjelent Kálvinista Róma Debrecen város egykori és mai kiemelkedő épületeit, illetve személyiségeit testesíti meg képekben.

Kivonat :

Homokba vésett vallomás

2016-ban megjelent első verseskötete : Homokba vésett vallomás. Kötetét szülőföldjének, a Nyírségnek szenteli. Ahol a Rétség találkozik a nyírségi homokkal, a kettő átszőve a megtartó gyökerekkel, az akácfa szívósságával az életük teréhez ragaszkodó nyírbogdányi ember, aki hol sárban tapicskol, hol az izzó homok égeti a talpát.

Kivonat :

Lélekhangok 

Második verseskötete 2018-ban látott napvilágot Lélekhangok címmel. Mindkét verseskötetet a művész számos festménye, rajza díszíti.

Kivonat :

Álomkergető

2020-ban újabb verseskötete jelent meg, az Álomkergető. Bemutatására 2020 októberében került sor.

Kincskereső

2020-ban jelent meg első novelláskötete, a Kincskereső, számos fotóval és rajzzal illusztrálva.

Kivonat :

Történetek két kerékre

Most már így mondhatom, mivel történelmi távlat, hogy a múlt század hetvenes éveinek elején a falunkban három személyautó volt.
Két Skoda és egy Trabant. A körzeti orvosnak, az állatorvosnak és a TSZ elnöknek. A titkárnak, akinek a beosztása a mostani
jegyzőnek felel meg, csak motor jutott, egy Jáva. A bátyám, akinek mélyfúrós volt a szakmája, a kútfúró brigádban dolgozott és
az akkori fizetésekhez viszonyítva nagyon jól keresett. Az ő álma is egy motor volt, egy T-5-ös Pannónia.
Ennek a motornak egyenes kormánya volt, ami nem nagyon tetszett neki és készíttetett egy magas hajlított kormányt. Le volt
nikkelezve és nem mondta volna rá senki, hogy az nem gyári kormány. Mind a két oldalon visszapillantó tükörrel.
Elől hajlított csőből bukásvédő, átlátszó plexiborítással. Ez volt a nyírségi Harley-Davidson.
A csodájára járt a falu, főleg a fiatal legények néztek rá irigykedve. A bátyámnak viszont nagy szíve volt és
lent a páskomon, füves pályán, a tehenek rémületére megengedte, hogy többen is kipróbálják. Nem is lett volna tőle szép dolog,
ha nem én mehetek egy kört elsőnek. Egyedül ülhettem fel az egyedi gyártású, karcsúsított műbőrhuzatú ülésre, ami nagyon
felemelő érzés volt a bicikli után. A hangját sem hallottam a sisak alól, mintha repültem volna. Hétvégeken megtisztelve
éreztem magam, amikor csillogóra sikálhattam az udvaron. Rossz szomszédszájból meg is kaptuk a magunkét:
— A ház körül nincs egy rendes kerítés, de nekik új motor kell!
Ami igaz, mert az anyám minden évben napraforgószárból készített kerítést, amit tavasszal el is tüzeltünk, mivel az nem volt
olyan tartós. Mai modern szóval úgy mondanám, évente frissítettük a kerítést. Egyébként a különös jármű nem volt új, csak a
gondos kezek tették azzá. A motor nem aludt kint az udvaron, garázsa a bátyám kicsi szerelőműhelye lett, ahol legtöbbször
elektromos dolgokat bütykölt. Ő volt a falu és környéke nem hivatalos rádió-TV műszerésze. Amit a Gelkában nem tudtak megjavítani,
azt Jóska megjavította, de házhoz is eljárt életre kelteni a készülékeket. Mindene volt a zene. Ekkor dúlt a beat korszak és
kevés falu volt, ahol nem dübörögtek a hangszerek a kultúrházban. Minden valamire való falunak volt beat zenekara. Én tanultam
autodidakta képzésben, úgy mondva kocsmaszinten gitározni. A bátyám dobolt. Mi a gyártelepi kultúrban próbáltunk rendszeresen,
és azangol szöveggel is barátkoztunk, ismerkedtünk. Beatles, Deep Purple szövegek már jól mentek, mert meg is dicsérte egy
Kanadából látogatóba érkezett idősebb hölgy, aki nem magyar volt és nem is beszélte a nyelvünket.
Egy alkalommal hallott minket játszani és megjegyezte:
— Nem is gondoltam, hogy a magyar nyelv ennyire hasonlít az angolra!
Minden alkalommal a csodaszámba menő motorral közlekedtünk. Jó kis kanyargós út vezetett az állomásra. Sokszor nem tartva be a
sebesség korlátozást a kanyarokban, úgy bedőltünk, hogy néha úgy éreztem a térdem éri a földet. Az elején féltem,
de aztán amikor éreztem, hogy a bátyám mögött biztonságban vagyok, egyre jobban élveztem a motorozást. Az okát már nem tudom,
de a zenei pályafutásom félbe szakadt, a zenekar felbomlott. Egy nyári délután hoztuk el a felszerelést és természetesen a motoron.
Egy teljes dobfelszerelést, a gitáromat és két erősítőt. A nagydob a hátsó csomagtartóra erősítettük, a két üstdob egy
madzaggal összekötve a nyakamba került és ott dúcosodott az oldalamon. A gitáromat a hátamra vettem, mint a katonák a fegyverüket.
Az állványokat a motor oldalára kötöztük, amitől elég furcsa terpeszben lehetett ülni a motoron. A pergő dob kettőnk közé szorítva.
Mint egy dobos szendvics, úgy nézhettünk ki menet közben. Az egyik erősítő a tank tetejére került, a másikat, ami egy bőröndre
hasonlított és felül kis fogója volt, a kezembe tartottam. A jelenség olyan lehetett, mint egy gépesített cirkuszos bohóc,
akire mindenféle hangszereket aggattak. A gyártelep és a falu között két kilométer a távolság, de a bátyám mondta, hogy nem
megyünk keresztül a falun, mert ha meglát bennünket a körzeti rendőr, abból nagy baj lehet. Úgy is történt.
A falu szélénél a legelőn keresztül, a kertek alatt terveztük a hazamenetelt. A szélső háznál az út és a páskom között egy
mély árok éktelenkedett, amit akkor tisztítottak ki gondosan, az alján szép szögletesre nyesték. Az árkon keresztül csak egy
kis keskeny, hídnak nem nevezhető fából készült átjáró vezetett, ami egy méter széles sem lehetett. A lejáró szélénél ért véget az
út melletti kőkorlát. Lassan kanyarodtunk rá az átjáróra, de a bal oldalamon lévő tam-tam dob hozzáért a kőkorláthoz és kibillentett
bennünket az egyensúlyból. A motor már lendületben volt lefele, a bátyám próbált korrigálni, de hiába. Sikerült a kis átjáró szélét
szinte súrolva az árokba landolni. Az első kerék szabályosan beszorult a szép szögletes árokba. Mivel lendület az volt, én, mint
valami kaszkadőr, a bátyám feje fölött a túlsó parton értem földet. Olyan lélekjelenléttel, hogy esés közben a kezemben lévő erősítőt,
mint amikor hazaérkezik az ember az utazásból és lerakja bőröndöt, sikerült a gyepre letenni.
Ez olyan precízen sikerült, hogy az állva maradt. A bátyám az árokba érkezéskor igen erősen kapaszkodhatott a kormányba, mert
a csodásan csillogó kormány, a két tükörrel a kezében maradt. Mind a két rögzítő fülecske eltört. Ezen kívül semmilyen kár nem esett
se bennünk, sem a felszerelésben. Azért hangja volt az átkelési kísérletnek. A cintányérok zörögve gurultak szét, dobszó kísérettel,
egy igazi zenekari tushoz hasonlítható volt a befejezés. Még az volt a nagy szerencse, hogy nem látott bennünket senki.
A mókás eseményt nem vette a szájára a falu. Néhány órás várakozás után, mivel a TSZ géptelepe egy kiló méterre lehetett, és ott
relatív gyorsasággal meghegesztették, nagyobb késéssel, de szerencsésen hazaérkeztünk. A furcsa kinézetű járművet a hatóság is
megcsodálta egy alkalommal, amikor Jóska bátyámmal a hortobágyi hídi vásárra mentünk. Nyíregyháza előtt határozott
rendőri karjelzés kényszerített bennünket megállásra. A rendőr még az okmányokat sem kérte el, a különös szerkezetet szemlélgette.
De amikor már mi is láttuk rajta a bizonytalanságot, mégis csak meg akarta tekinteni az okmányokat. Hosszas áttekintés után így szólt:
— A papírjai szerint ennek egy T-5-ös Pannóniának kellene lenni, de ez nem az! Tudja, hogy az engedély nélküli átalakítás
büntetendő cselekmény? – szólt felsőbbrendű határozottsággal a bátyámhoz, aki nem szeppent meg és így felelt:
— Ez a most gyártott P-10-es motoroknak a külső megjelenéséhez hasonló. A kormányt, az ülést, az új kialakítással készítették.
Ebből csak néhány darabot gyártottak kísérleti jelleggel, hogy a Japán gyártókat kitörje a frász a nemzetközi motorkerékpár
bemutatón, ami tavaly volt Budapesten. Ezt a mintadarabot vettem meg. Az őrmester, aki egyedül volt, kissé elbizonytalanodott,
és a határozott fellépés érdeklődésbe ment át. Még egyszer körbejárta, dicsérte, mert mégis csak a magyar ipar remekműve.
Néhány kérdés hangzott el, mint hogy mennyi a fogyasztása, hány köbcentis a motorja. De amikor a bátyám lóerőben közölte a motor
teljesítményét, látszott, hogy egy kicsit összezavarodik a hallottakon és most már határozottan visszaadta az okmányokat.
Az intelligenciáját dicséri, hogy balesetmentes jó utat kívánt. Valójában nem is volt ilyen motoros bemutató a fővárosban.
Megérkezve a Hajdúság nevezetes helyszínére, a Hortobágyra, igen csak meglepődtem, mert ennyi embert egy csomóban még nem láttam.
Az a sok sátor, mindenféle árus. A tűtől a rakétáig mindent meg lehetett vásárolni. A bátyám egy cipőket árusító sátor előtt
nézelődött. Mindig szeretett volna egy fekete hegyes orrú lakkcipőt kissé magasított sarokkal. És láss csodát egy egész sor volt
kipakolva belőle. A próba után le sem vette a lábáról, ez illett a különös járműhöz, amit a vásári közönség is megcsodált.
Elég borongós volt az idő, és gyanítottuk, hogy hazafelé el fog kapni bennünket az eső. Be is szereztünk egy árusnál az akkor
divatos orkán kabátot, amire nagy szükség volt útközben. Majdnem végig esett az eső. De az esőkabát térden alól semmit sem védett
és a lábunk az új cipővel együtt igen csak elázott. Hazaérkezve már nem esett. A bátyám nagy igyekezettel próbálta lábra
állítani a motort, amihez egy határozott taposó mozdulatra volt szükség. Az erőteljes mozdulat következtében a vadonat új fekete
lakkcipő magasított sarka egyszerűen leesett. A másik lábán lévő cipőfűző részénél kezdett szétszakadni. Majd a másik sarok is
elvállt a talptól. Hamar kiderült, hogy a rég áhított lábbeli kartonpapírból készült, és még az bosszantotta, hogy nem is volt
olcsó vásár. De a motor, az végig kifogástalanul működött és legalább megcsodálhatták a Hajdúságban is a nyírségi Harley-Davidsont.