Önéletrajz

Orosz István 1953. szeptember 27-én született Bökönyben. Gyermekkorát már Nyírbogdányban töltötte. Itt végezte általános iskolai tanulmányait is, ezt tekinti igazi szülőfalujának, amely után, mintegy tisztelgésként Bogdányi, rövidítve B. Orosz Istvánként jegyzi munkáit.

Középiskolai tanulmányokat Nyíregyházán és Debrecenben folytatott. 1969-ben a megyei képzőművészeti pályázat második díját nyerte el Szabolcsban.

Ez évtől 1972-ig – még mindig Nyíregyházán – Berecz András festőművész rajzstúdiójának haladó csoportjába járt.

Meghatározó volt pályáján Félegyházi Lászlóval történt találkozása Debrecenben.

A Medgyessy Ferenc Képzőművészeti Körrel ma is tartja a kapcsolatot. Sokat köszönhet művészetének alakításában Lukács Gábor festőművésznek is.

Ma tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és a Szabad Képző- és Iparművészek Országos Szövetségének. A Hajdú-Bihar megyei Amatőr Képzőművészeti Társaságnak, az AKT-nak alapító tagja és elnöke. A festészeten kívül aktívan foglalkozik egyedi és sokszorosított grafikával is, amelyhez való vonzódását Szepessy Béla Nyíregyházán élő grafikusművésznek köszönheti.

Műveivel találkozhatunk hazai és külföldi gyűjtőknél is, munkái fellelhetők számos hazai intézményben, művelődési házban, művésztelepek gyűjteményében és múzeumokban.

Hitvallás

Az alkotás számomra a körülöttem lévő világ lényegéhez való közelítés, az összefüggések keresése a felületen, a látványteremtés a rendelkezésre álló anyagok felhasználásával.

Az anyag kínálta lehetőségeket kihasználva tudatosan irányítom viselkedésüket, ami létrehozza a bizonyos mértékig spontán született foltot, formát. Nagyon fontosnak tartom a rajztudást, az ujjainkban felhalmozott kézséget ébren kell tartani! Ha a körülöttem lévő világ lényegét definiálhatnám, akkor soha nem próbálnám meg lefesteni.

Ahogy Szőnyi István mondotta: "Minél jobban közelítünk a természet lényegéhez annál inkább eltávolodunk magától a természettől."

Az alkotó életben ez egy folyamat, nem lehet kihagyni lépcsőfokokat, akadályokat. Aki szándékosan lerövidíti az áldozattal megszerezhető tudáshoz vezető utat, az csak blöfföl az alkotásain!  Környezetünk részei a felületen képelemmé válnak; színné, folttá absztrahálódnak. Számomra nem a "mit" a fontos, hanem a "hogyan", művészi hitvallásom is ezt fogalmazza meg:

Nem az a lényeges, hogy mi vagy, hanem, hogy mi akarsz lenni;

lenni valaki, ez legyen a cél, s "aki célhoz ért, az nem hiába élt".

Ahogyan a költő látja

Orosz István szűkszavúsága akár sejtelmes is lehet, mint ahogy van valami asszociációkeresés a titok, festményeiben is.

Annak ellenére, hogy elsősorban tájakat, természeti- és épített környezetet mutat be, a természetből vett kompozíciókat, városképeket, sajátos értelemben vett szabadtéri interieuröket rendhagyó felület- és anyagkezeléssel festi meg.

A megjelenített környezet - akár grafikáról van szó, akár érlelt festményről - klasszikusan megszerkesztett, dekoratív színvilágú kompozícióvá érlelődik ecsetje alatt. Ebben a szókapcsolatban jelentése van a komolyabb dekoratív jelzőknek, mint a színnek vagy a szerkesztésnek.

Kedveli a meleg színek mellett az ún. paszteles árnyalatokat, melyek egy-részt a hidegebb hangulat ellenére is a látványt teszik vonzóbbá, ugyanakkor megnyitják azt a finom álomi szférát is, ami azonnal képes egy másik valóságot teremteni.

Valóságábrázolásai festőknek –még ha azonosítható környezetre is utalnak-, háromféle realitás találkozásából jönnek létre: a konkrét, megélt, és tapasztalt világ síkjából.

Az álmok, impressziókból táplálkozó, visszafogottan szürrealisztikus s gyakran expresszív képzetéből, hangulatából összerakott sík ( mecina ) áll együtt a térben a tudattalannak ható, mégis tudatosan irányított, művészien virtuális szabadságú síkkal.

Vagyis a konkrét, a képzelt és az absztrahált, elvonatkoztatott világ jelenik meg az alkotásain, s ezek az elvonatkoztatások érzékenységgel, finom líraisággal telítődnek.

Líraisága mögött a lélek burjánzó indulata s a visszafogottság különös feszültsége is ott van, szűkszavúságában pedig kompromisszum érezhető.

A képi kifejezés nyugalmával érlelődik benne a dac, a bánat, a vibráló gesztus, a csend, ez nő erővé, indulatformáló színné, de gyakran mintha hallanám a hangot is belőle. Mindezek pedig a korábban is, említett dekoratív jelző mellé hozzák a plasztikusságot is. Szinte tapintható, megfogható az a tárgy, amit elénk fest, azzá teszi a nem tapinthatót s nem megfoghatót. Ez a kapcsolat viszont az ún. lelki tapintás dimenziója, ami csak a kép és a befogadó közötti térben töltődik fel tartalommal.

A művész gyakran nem a különlegest, a rendkívülit akarja megragadni. Álomisága is inkább impresszív, hangulati, mint a szürreális felé hajló. A hétköznapit, az egyszerűt keresi. A pozitív értelemben vett semmiséget érzi a költészethez közeli spontaneitás finomságával.

Vitéz Ferenc

Költő