Főlap
Önéletrajz
Orosz István 1953. szeptember 27-én született Bökönyben. Gyermekkorát már Nyírbogdányban töltötte. Itt végezte általános iskolai tanulmányait is, ezt tekinti igazi szülőfalujának, amely után, mintegy tisztelgésként Bogdányi, rövidítve B. Orosz Istvánként jegyzi munkáit.
Középiskolai tanulmányokat Nyíregyházán és Debrecenben folytatott. 1969-ben a megyei képzőművészeti pályázat második díját nyerte el Szabolcsban.
Ez évtől 1972-ig – még mindig Nyíregyházán – Berecz András festőművész rajzstúdiójának haladó csoportjába járt.
Meghatározó volt pályáján Félegyházi Lászlóval történt találkozása Debrecenben.
A Medgyessy Ferenc Képzőművészeti Körrel ma is tartja a kapcsolatot. Sokat köszönhet művészetének alakításában Lukács Gábor festőművésznek is.
Ma tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és a Szabad Képző- és Iparművészek Országos Szövetségének. A Hajdú-Bihar megyei Amatőr Képzőművészeti Társaságnak, az AKT-nak alapító tagja és elnöke. A festészeten kívül aktívan foglalkozik egyedi és sokszorosított grafikával is, amelyhez való vonzódását Szepessy Béla Nyíregyházán élő grafikusművésznek köszönheti.
Műveivel találkozhatunk hazai és külföldi gyűjtőknél is, munkái fellelhetők számos hazai intézményben, művelődési házban, művésztelepek gyűjteményében és múzeumokban.
Hitvallás
Az alkotás számomra a körülöttem lévő világ lényegéhez való közelítés, az összefüggések keresése a felületen, a látványteremtés a rendelkezésre álló anyagok felhasználásával.
Az anyag kínálta lehetőségeket kihasználva tudatosan irányítom viselkedésüket, ami létrehozza a bizonyos mértékig spontán született foltot, formát. Nagyon fontosnak tartom a rajztudást, az ujjainkban felhalmozott kézséget ébren kell tartani! Ha a körülöttem lévő világ lényegét definiálhatnám, akkor soha nem próbálnám meg lefesteni.
Ahogy Szőnyi István mondotta: "Minél jobban közelítünk a természet lényegéhez annál inkább eltávolodunk magától a természettől."
Az alkotó életben ez egy folyamat, nem lehet kihagyni lépcsőfokokat, akadályokat. Aki szándékosan lerövidíti az áldozattal megszerezhető tudáshoz vezető utat, az csak blöfföl az alkotásain! Környezetünk részei a felületen képelemmé válnak; színné, folttá absztrahálódnak. Számomra nem a "mit" a fontos, hanem a "hogyan", művészi hitvallásom is ezt fogalmazza meg:
Nem az a lényeges, hogy mi vagy, hanem, hogy mi akarsz lenni;
lenni valaki, ez legyen a cél, s "aki célhoz ért, az nem hiába élt".
Ahogyan a költő látja
Orosz István szűkszavúsága akár sejtelmes is lehet, mint ahogy van valami asszociációkeresés a titok, festményeiben is.
Annak ellenére, hogy elsősorban tájakat, természeti- és épített környezetet mutat be, a természetből vett kompozíciókat, városképeket, sajátos értelemben vett szabadtéri interieuröket rendhagyó felület- és anyagkezeléssel festi meg.
A megjelenített környezet - akár grafikáról van szó, akár érlelt festményről - klasszikusan megszerkesztett, dekoratív színvilágú kompozícióvá érlelődik ecsetje alatt. Ebben a szókapcsolatban jelentése van a komolyabb dekoratív jelzőknek, mint a színnek vagy a szerkesztésnek.
Kedveli a meleg színek mellett az ún. paszteles árnyalatokat, melyek egy-részt a hidegebb hangulat ellenére is a látványt teszik vonzóbbá, ugyanakkor megnyitják azt a finom álomi szférát is, ami azonnal képes egy másik valóságot teremteni.
Valóságábrázolásai festőknek –még ha azonosítható környezetre is utalnak-, háromféle realitás találkozásából jönnek létre: a konkrét, megélt, és tapasztalt világ síkjából.
Az álmok, impressziókból táplálkozó, visszafogottan szürrealisztikus s gyakran expresszív képzetéből, hangulatából összerakott sík ( mecina ) áll együtt a térben a tudattalannak ható, mégis tudatosan irányított, művészien virtuális szabadságú síkkal.
Vagyis a konkrét, a képzelt és az absztrahált, elvonatkoztatott világ jelenik meg az alkotásain, s ezek az elvonatkoztatások érzékenységgel, finom líraisággal telítődnek.
Líraisága mögött a lélek burjánzó indulata s a visszafogottság különös feszültsége is ott van, szűkszavúságában pedig kompromisszum érezhető.
A képi kifejezés nyugalmával érlelődik benne a dac, a bánat, a vibráló gesztus, a csend, ez nő erővé, indulatformáló színné, de gyakran mintha hallanám a hangot is belőle. Mindezek pedig a korábban is, említett dekoratív jelző mellé hozzák a plasztikusságot is. Szinte tapintható, megfogható az a tárgy, amit elénk fest, azzá teszi a nem tapinthatót s nem megfoghatót. Ez a kapcsolat viszont az ún. lelki tapintás dimenziója, ami csak a kép és a befogadó közötti térben töltődik fel tartalommal.
A művész gyakran nem a különlegest, a rendkívülit akarja megragadni. Álomisága is inkább impresszív, hangulati, mint a szürreális felé hajló. A hétköznapit, az egyszerűt keresi. A pozitív értelemben vett semmiséget érzi a költészethez közeli spontaneitás finomságával.
Vitéz Ferenc
Költő
Olajfestés
Sokan idegenkednek az olajfestéktől. Az egyik ok az oldószer, a klasszikus művészterpentin, a másik pedig az eszközök tisztántartása. Már vannak korszerű szagtalan oldószerek is, és ugyanolyan gyorsan száradnak, mint a terpentin. Nem nagyon használok lenolajat, vagy lenolaj tartalmú festőszert, mert lassan szárad. Akkor használjuk a lenolajat, ha azt az előző napon kevertük a festékbe, és azt szeretnénk, hogy a következő napon felhordott festék még keveredjen a felületen.
Kezdőknek kell egy kis idő, és kezdettől próbáljanak úgy gondolkodni a felületen, hogy nem fát, virágot, házat festünk, hanem képet. Először is tisztában kell lenni néhány dologgal, amit meg kell tanulni. Pl. aranymetszés, színelmélet. Ezek az ismeretek már interneten elérhetők.
Elő lehet rajzolni az alapozott felületen a kigondolt témát. Grafit ceruza helyett javaslom a pasztell (pitt) ceruzát, mert az rokon az olajfestékkel és nem kenődik el mint a grafit.
A felület olyan, mint egy mérleg, mindig pakolgatunk rá, de törekedni kell az egyensúlyra. Ilyen ellentétpárok fordulnak elő, aminél ügyelni kell, hogy valamelyik ne kerüljön túlsúlyba: pl. sötét-világos, hideg-meleg, függőleges-vízszintes, képelemek, foltok tömege stb.
Ne gyötörjük az anyagot, hagyjuk, hogy ő is érvényesüljön, és ne akarjunk egy nap alatt képet festeni. Ha valahol elfolyik a festék vagy egy nagyobb gesztus következtében elhúztunk egy vonást, hagyjuk meg!
Az a fontos, hogy jól érezzük magunkat alkotás közben. Mindig a vizuálisan távolabbra eső színeket hordjuk fel először: háttér, az ég, és úgy haladunk előre. Az egyes rétegeket hagyjuk megszáradni, és megmaradnak az előző tiszta színek, nem keveredik össze.
És ne felejtsük el az ecsetet kimosni!
Diófapác
Ezt az anyagot használják a fafelületek színezésére. Különböző színek léteznek, de a diófapác a melegsége miatt tetszik és a régi képeslapokra emlékeztet. Az akvarell technikákhoz sorolható, azzal a különbséggel, hogy a papírt nem kell bemártani. Jó minőségű papírt érdemes használni pl. akvarell papírt, rézkarcnyomó papírt, az utóbbinál vigyázni kell a dörzsölésekkel, mert felbolyhosodik. Egyébkén is lazán, kis érintő ecsetkezeléssel kell dolgozni, jó minőségű ecsetekkel (póni szőr).
Az előrajzolás nem javasolt, mert áttűnhet a festék alatt. Ehhez egy kicsit biztos kéz kell, mert ha oda húztunk valamit, az ott is marad. Javításra nem sok lehetőség van. Ezért érdemes halványabb, világosabb árnyalatokkal kezdeni és az után sötétíteni. Itt is jó, ha megvárjuk, míg az előző réteg megszárad. Ilyenkor nem kell félbe hagyni, hanem a kép egy másik részén dolgozni tovább. A jó diófapác kristályos formában a legjobb és azt vízben kell feloldani. Így lehet a szinte feketének tűnőtől a leghalványabb árnyalatig eljutni, a hígítástól függően.
Érdemes kis üvegekben, legalább öt árnyalatot előre kikeverni (hígítani), és egytől ötig számozzuk be, hogy az árnyalatokat egy következő alkalommal ne keverjük össze.
Azért is szeretem ezt az anyagot, mert az ecset vízzel könnyen kimosható.
